Bárcsak minden gyermekem harmadiknak érkezhetett volna – 3. rész

Frissítve: 2020. dec. 8.

Az első szülőszoba. 



Igen, mind három gyermekem kórházban született, a harmadik érkezéséig nem is gondolkodtam más lehetőségen.


Első gyermekemnél a "boldogok a tudatlanok" elvet követve nem nagyon készültem a szülésre. Jártam kismama jógára, de a várandósság utolsó hónapjaiban költöztünk külföldre, egész pontosan Németországba, így minden szülésfelkészítőről lemaradtunk, csak az utolsó alkalmakra tudtunk csatlakozni. Azzal tisztában voltunk, kb. hogy fogok kinézni, ha jönnek a valódi fájások. Elvileg... Mert én nem úgy működök, mint az átlag. Súlyos vashiányom alakult ki a várandósság végére, így infúziós kezeléseket kaptam. Fogadott szülésznőnk nyugtatott, addig nem indul be a szülés, míg a vérképem helyre nem áll. És milyen igaza lett! Az utolsó kezelésem a kiírt nap előtt pár nappal volt. A kezelés végén egy csepp vérből megállapították a nőgyógyászati rendelőben, hogy rendben vagyok, hemoglobin szintem elérte a normál tartomány alját. Szuper, öröm, szülhetek! És így is lett, másnap este valami elindult, majd folytatódott következő nap.


Olyannyira, hogy késő este hívtuk is  szülésznőnket, hogy helyzet van, 5 percesek a fájások. OK, OK, üljek be egy kád meleg vízbe, hátha csak jósló fájások, hisz beszélni, mosolyogni még tudok. Jó. Kád, meleg víz, nagyon nem élvezem, a fájások sem enyhülnek, és különben is, érzem, hogy valami történik velünk. Így autóba pattantunk, irány a kórház, randi a szülésznővel. Megvizsgálnak, de szkeptikusak, nem hisznek nekem. Haza akarnak küldeni, de vizsgálat közben elfolyik a magzatvíz. Na ez már valami. Kismama marad a kórházban, adnak valami fájdalomcsillapítót, hogy aludni tudjak, mert másnap akció lesz. De nem, a fájdalomcsillapító semmit nem hat, pár óra múlva újra telefon, megérkezik a szülésznőnk, és az addig hazaküldött férjem is. Újabb vizsgálat, és igen, itt valóban beindult valami, de a fájások, na azok nem elég erősek. Méhszáj érlelő, majd séta. Na az meghozta a hatását, fájások is alakultak, a méhszáj is kezdett visszahúzódni.


Szépen alakultak a dolgok, de a szülésznőnk aggódott, hogy a vérszegénység miatt nem bírnám a végét, így epidurális érzéstelenítést rendelt nekem. Jöttek az aneszteziológusok, bevezették a csövet a gerincembe, férjem kezébe nyomták az adagolót, és itt valami megakadt. Bár számomra csodaszép színessé vált a világ, hihetetlen nyugalom árasztott el, de bébikém is átvette a chill érzést, megtorpant, visszavonulót fújt. Ajajj, én ott benyugtatózva nem aggódtam egy cseppet sem. Még akkor sem, amikor kedves segítőnk egy tankönyvvel a kezében tért vissza hozzánk, hisz totál tanácstalan volt ebben a helyzetben. Baba bent pihen, anya kint semmit nem érez, csak vigyorog. Majd jön az ügyeletes szülész orvos (nő), megvizsgál, közli, hogy itt az idő, toló fájások következnek, toljak, amikor szól. Azaz akkor, amikor látja a rám kapcsolt gépről, hogy nekem fájásom van.


Jaaj, na ez bizarr. Úgy szülni, hogy semmit, de semmit nem érzel az egészből. Még azt sem, hogy a doktornő felülről, a mellkasom irányából segít a babámnak elindulni a külvilág felé. De végig csak egy valami hajtott, legyünk ezen túl, mindannyian egészségesen. És így lett. Bár egyáltalán nem voltam ura a helyzetnek, sőt, a totál érzéstelenség miatt kicsit mintha külső szemlélőként lettem volna jelen első gyermekem születésénél, nekem egyetlen dolog számít, hogy mindannyian egészségesen, szövődmények nélkül, boldog családként hagytuk el a szülőszobát.


Tudjátok, soha, egy percre sem éreztem emiatt hiányérzetet, sőt, egy vicces, börleszk jelenetként tekintek vissza erre az eseményre.


Hát valahogy így érkezett közénk első kincsünk, már amennyire emlékszem így hét év távlatából :)


Peace, love 💕


59 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése