Otthon Corona idején - 5. hét

Frissítve: 2020. okt. 30.

Konklúzió: elkapott a nosztalgia.



Az önkéntes izoláció egyre gyakrabban és élesebben hoz elő bennem gyermekkori emlékeket. Ez az egész életstílus nagyon hasonlít ahhoz, ahogy anno éltünk. 

Kezdődött azzal, mikor egyik barátnőm felhívta a figyelmemet arra, hogy feléjük érezhetően kisebb a légiforgalom. Elkezdtem figyelni az eget. A felhőket. Elkezdtünk a gyerekekkel játszani, ki milyen formákat lát a felhőkben. Pont, mint én anyukámmal gyermekkoromban.


Majd előjött egy emlék, amikor is gyermekként nagy örömmel ujjongtam, amikor megláttam egy repülőt az égen. Ez azért maradt meg olyan élesen, mert akkor még nem tudtam kimondani tisztán az "r" hangot, és bátyám teljesen kétségbeesett, hogy beszédhibás az ő húga. Szerencsére azóta hangképzési képességem jelentősen javult, a légiforgalom pedig már nem érdekelt annyira, egészen mostanáig. Napokig fürkésztem az eget, míg rájöttem, mikor szállnak felettünk gépek.


A nosztalgikus hangulatom folytatódott a mozgásterünk korlátozásának állandósulásával. Nem tervezünk hétvégi nagy kirándulásokat, itt a környéken, maximum 20 km-es körzetben mocorgunk. Épp úgy, mint gyerekkoromban.


És a bevásárlások. Én alapjában véve a sok kicsi vásárlás híve vagyok, így éppen annyi étel van itthon, amennyi elfogy. Vagy néha kevesebb, de akkor gyorsan el lehet szaladni a közeli kisboltba. Próbálkoztam a heti menütervezéssel, pont két hétig ment is, de mindig közbejött valami, ami miatt nem tudtam tartani a tervet. De most változtatni kellett a stratégián, minimalizálni kellett a boltlátogatások számát, hát ismét a tervezésé lett a főszerep. Épp úgy, mint gyerekkoromban.

De mi is történt a héten?


Szerdán véget ért a tavaszi szünet, férjem visszament dolgozni, Emmának újraindult az iskola. Mármint a suli itthon. Neki ez a tíz nap elég volt arra, hogy teljesen elidegenüljön a dologtól, nagyon nehezen állt vissza a tanulásra. Rita néni meséit nem is hallgatta meg, inkább rajzolt, és a táncórát is kihagyta. Ő olyasmi introvert lehet, mint én. Vele nagyon jól elvagyunk itthon, ellenben a fiúkkal. Tamás és Ottó is szereti a társaságot, a külső ingereket. Nekik sokkal nehezebb a bezártságot megélni, és most kettejük közül Ottó szenved a legjobban. Neki hiányzik mások érintése, közelsége, a nagymamák, óvónénik ölelése.


Sokat segít a hétköznapok indításában az ovitorna. Reggeli után ezzel kezdjük a napot, ez az  egyik eszközöm arra, hogy különbséget tegyünk hétköznap és hétvége között.

A pénteki környezetismeret tananyag, a háziállatok ismertetése ismét tett egy lapáttal nosztalgikus hangulatomra. Ahogy soroltam nagymamám háziállatait, gondolatban végigsétáltam az udvarán, felidéztem magamban az ott töltött napok emlékeit. Már ami megmaradt.


Szombaton elmentünk mindannyian biciklizni, Lujzi első bringás élménye volt, épp aznap, amikor kilenc hónapos lett (jellemző, hogy ez este esett le nekem). Nagyon élvezte, reklamált amikor megálltunk egy fényképre, majd menet közben el is aludt, ahogy illik.

Vasárnap pedig Emma szivárványhercegnő névnapját ünnepeltük. Most igazán megadtuk a módját, az egész nap róla szólt. Mert megtehettük.

Lujzi hírek


Elindult. Az eddig akadályként használt gurulós ládát elkezdte tologatni. Ezzel párhuzamosan kezd átállni a napi egy alvásra. Azaz amikor nem volt itthon Tamás, egyet aludt, de a hétvégén sajnos nem sikerült fenntartani ezt a rendszert, pedig ez nagy könnyebbség nekem. Na majd jövő héten...


Namaste




3 megtekintés0 hozzászólás

Friss bejegyzések

Az összes megtekintése