Lujzi nemrég múlt másfél éves, azaz pont kétszer annyi ideje van kint, mint amennyit bent töltött a pocakomban.
Érdekes, hogy nálam a szülést követő hatodik és tizennyolcadik hónapok voltak a vízválasztók. A gyerekek fél éves kora környékén kezdett el mindig mocorogni bennem az a bizonyos menni akarás, hogy hagyjuk el kicsit a biztonságos fészkünket, lássunk kicsit a világból.
Tizennyolc hónapos korukra pedig zsigeri igényem támadt az egyedüllétre, a szabdságra, az ambícióim megvalósítására. Ezért mind három gyermekem ennyi idősen bele is csöppent a közösségi életbe, a bölcsi világába.
Nem könnyű lépés, de ha ismered Önmagad, és tudod, hogy csak akkor tudsz kiegyensúlyozott kísérője lenni gyermekednek, ha néha kapsz saját teret és időt, ami NEM róla szól, és találsz egy olyan bölcsödét, ahol szeretettel gondoskodnak gyermekedről, máris könnyebb meghoznod a döntést.
Lujzinál sokat hezitáltam.
Még nem mentem vissza régi munkahelyemre, vállalkozásomat egyengetem, és egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy szükség van-e nála is a bölcsődére. Amolyan közvéleménykutatásként megkérdeztem a testvéreit, mint bölcsiügyi szakértőket, ők vinnék-e saját gyermeküket bölcsibe. Mindketten egyértelmű igennel válaszoltak, imádták a bölcsis időket.
Elkezdtük a beszoktatást, majd az első napok, hetek elteltével egyértelművé vált, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk. Kiegyensúlyozott, boldog baba, minden reggel szívesen megy, szeretettel fogadják, babusgatják. Kell ennél több?
Nem vagyok mindenható, nem tudom több szemszögből látni a világot, nincs körülöttünk egy nagy család vagy közösség, ahol megkaphatja gyermekem azt a sok-sok ingert és élményt, amit egy jó bölcsiben. Harmadik gyermekként Lujzi számára fontos, hogy mindig legyen körülötte élet, és nagyon élvezi, hogy ott nem ő a legkisebb.
Én pedig kaptam napi négy-hat órát, hogy csendben, nyugalomban dolgozhassak, építhessem vállalkozásomat, elintézzem az itthoni teendőket, és kiegyensúlyozott anyukája lehessek családomnak.
18 hónap vége.
